Hazaérkezésünk 2009.05.21.-én történt a délelötti órákban. Reggel kicsit izgultam, hogy biztosan haza engedjenek, de eléggé visszament a bilirubinja így ez nem okozott problémát. Távozhattunk. Az uzsokiban úgy működik, hogy kijön a csecsemős a szobába, és ő felöltözteti a babát, beleteszi az autósülésbe és indulás haza. Nálunk is így zajlott. Kapott szép manó rucit, bepakoltuk a kocsiba és jöttünk is szép lassan haza. Szegény apa. Folyamatosan rászóltam, hogy óvatosabban, lassabban. Persze azóta igyekszem magam vissza fogni. Első éjszaka volt a legrosszabb. Jobban mondva két óra össz vissz. Üvöltött torka szakadtából, mint egy kis sakál.... Nem volt jó sehogy neki.
Persze ha mindez most történne, már tudnám kezelni. De akkor ez nem sikerült. Még anyumnak se. Pedig áthívtuk, nézze meg ő is! Egyszer csak elhallgatott és elaludt. Hála az égnek. Pár perc alatt totál kétségbe estem, hogy jó anya leszek e ? Mivan ha nem leszek képes kibírni ezeket a sírásokat? Megfordult az is a fejemben, hogy mit rontottam el, miket fogok elrontani?! Egyáltalán, hogy fogom én ezt kibírni, ha ilyen sírós lesz? Csak úgy potyogtak a könnyeim. Borzasztó érzés volt sírni hallani. Pedig mondta mindenki, hogy természetes, ha sír, hiszen csecsemő. Furcsa is lenne egy olyan csecsemő, aki nem sír soha. Azóta persze tudom, hogy tökéletes anyukája vagyok, leszek a kis manómnak. Nem rémisztenek meg a sírásai. Egyből tudom kezelni, orvosolni a problémáit. Ha rázendít a sírásra, felismerem, már a szája tartásából is tudom, hogy épp mi következik. Egyszóval pár nap kellett ahhoz, hogy egymáshoz szokjuk. És megy minden, mint a karikacsapás.
Biztos mindenki megijed először. Ha nem akkor le a kalappal. Ha nem üvöltött volna nekem két órát egyhuzamban biztos én se ijedek meg. Jó volt ez így. A két órás visításon kívül nem történt durvább dolog. Bár a fürdetés felért egy kínzással, legalábbis Boróka részéről. Nem kedvelte túlzottan. Nekünk pedig óriási segítséget nyújtott a fürdetőháló.Első napjaink így hát nyugiban teltek. Apa is itthon volt velünk elég sokat. Óriási segítség volt. Nem is gondolta, hogy ennyire nagy támaszt tud nyújtani. Nem volt más dolgom csak, hogy a baba mellett legyek a nap 24 órájában. Nagyon sokat merengtünk az elején. Szoknunk kellett, hogy most már Ő is itt van, velünk. Együtt. Bár úgy érzem bármikor képesek lennénk csak úgy nézni őt és merengeni. Az első napok ugyanolyan csodásak, mint a későbbiek. Sőt, innentől kezdve mindegyik az, mert ő van. És immáron hárman alkotunk egy családot. Senkivel nem cserélnék.
