Egész pontosan 5 napról van szó. Magáról a kórházról nem sok jót tudnék írni. Történtek vicces dolgok és kevésbé viccesek.Ha a higénia szót hallom, nem a kórház jut eszembe. Úgy gondolom, hogy szülés után az egyik legfontosabb dolog lenne, hogy "normális" kereteken belül tudjanak a nők lezuhanyozni vagy akár wc-re menni. Persze ez nem így történt. Még a gimiben a fiú wc látványa is sokkal szebb volt. Merem állítani. A szobák babás mamásak voltak, amiknek roppant mód örültem, hiszen mint a legtöbb anyuka minél kevesebb időt akarjuk magunktól távol tudni a babákat. Szeretnék, ha nem tömnék őket a csecsemősök mindenféle cukros vízzel és a társaival. Szeretnénk egyből reagálni, ha sírnak és a többi. Ilyen szempontból még nem is volt annyi gondom. Reggel 7-től 10-ig és este 8-tól 22-ig voltak tőlünk távol. A többi idő az anyukáké volt. Viszont az orvosomon kívül nem igazán voltam megelégedve senkivel. Nem voltak segítőkészek és nem is beszéltek túl kedvesen. Gondolom az is közre játszott, hogy az elötti nap költözött a kórház egy emeletet, amikor én szültem. Tehát eléggé feszültek voltak emiatt. Na de kit érdekel ez akkor, mikor élete legszebb pillanatait próbálják keseríteni? Első napunk szombat volt. Reggel szültetett meg a kislány és délután 4kor hozhattam ki magamhoz! Apukája vissza is jött, megnézett mindkettőnket. Nagyon örültem neki, hogy jön. Alig vártam, hogy kettesben csodálhassuk kicsit. Ő is csak nézte, ahogyan én. Másra nem is vágytam ezen kívül. Aludni nemtudtam, éjjel se. Nehéz volt feldolgozni a történteket, hogy mostmár tényleg itt van, és anya vagyok. Nemtudom fogok e még valaha ilyesmit érezni. Próbálok nem elkalandozni és nem erről a csodálatos kislányról, aki itt szuszog mellettem az apukáján és az érzésekről írni, hiszen most a kórházról szeretnék. Tehát. Fárasztó 5nap volt, de nem éreztem szinte semmit a fáradtságból, de tudom h nagyon keveset aludtam. Napi 2 óránál többet biztos nem. Na nem azért, mert annyit sírt volna. Amikor aludt inkább néztem és csodáltam őt. Egyetlen nap aludtam 3-4 órát, reggel akkor ébredtem a legkarikásabb szemekkel. Aznap éjjel Boró kék fény alatt volt, szolizott kicsit, mert besárgult enyhén és így nem lehetett velem 24 órát. Ezért maradtunk egy nappal tovább.
A babákat a látogatók a folyosón csodálhatták meg. A szobákba nem lehetett bemenni másnak, épp azért mert babás-mamásak és ugye bármikor bárki szoptathat. (persze mint észrevehettük kivételt, képeztek ez alól a villanyszerelők, a függönyösök stb.. pedig az ő ruházatuk minden volt csak nem higénikus és tiszta..) Megesett, hogy épp szoptatás alatt, bejött két munkásruhás emberke, egy 3 méteres létrával, hogy ők most függönyt fognak feltenni.. kopogás nélkül persze. Ahogy azt illik. Amihez nyúltak minden tiszta kosz lett. A szobában meg három újszülött. Bár talán az volt a legdurvább, amikor egyik nap besétált egy hajléktalan, vagyis kétszer is előfordult ez. Észre se vették őket. Csak tudnám a portás, minek van akkor, ha ilyen simán be lehet sétálni egy csomó újszülött kisbabához?! Amikor vajúdtam, akkor is bejöttek a szülőszobába munkásruhában emberkék, villanyt akartak javítani, másnál meg polcot felfúrni. NC. Egyébként is nyitott ajtónál meg elhúzott függönynél történtek a dolgok.. annyira jól szervezett volt a helység. A mellettem szülő hölgy férje rajtam keresztül ment ki a folyosóra. Meglepett eléggé. Szóval sok ilyen volt, de már elhalványultak a rosszabb emlékek.
Most már átérzem azt, hogy milyen, amikor a rossz feledésbe merül és csak a jóra emlékszünk. Ma már nem húzom fel magam ezeken, pedig tudnám sorolni mennyi minden nem tetszett.Minden rosszat elfelejtek, ha Borókára gondolok.
Ez így van rendjén, azt hiszem.
